Így lett majdnem újra biciklim

Tisztán emlékszem, amikor megkaptam életem első igazi „nagylányos” biciklijét, ami nyilván nem csak a pótkerék hiánya és a méretei miatt volt nagylányos, hanem azért, mert nagyon menőn nézett ki. A 10. születésnapomra kaptam, és én választhattam ki egyes egyedül. Senki nem szólt bele.

Elmentünk nézelődni a szüleimmel, hosszas procedúrára számítottak, de én, már az első üzletben megtaláltam a legvagányabb biciklit: gyönyörű szép pink színe volt, az ülésére pedig fekete lángok voltak festve. Imádtam, elég sokáig is jártam vele, már akkor is, amikor kezdett kényelmetlen lenni, de rettenetesen szerettem. Már az ülése is szét volt kopva, de nem érdekelt, nagyon nem akartam megválni tőle. Végül egyébként a húgomé lett, kicsit ki lett pofozva, aztán megkapta. Nagyon sajnáltam azt a bringát, hogy már nem tudom használni, de vigasztalt a tudat, hogy legalább nem lett kidobva. Aztán, amikor már a húgomnak sem volt jó, akkor bevittük abba az óvodába, ahová jártunk és odaajándékoztuk. Ekkor már réges-régen kinőttem a bicajt, de bevallom, hogy nagyon nem örültem ennek a lépésnek. Persze, nagyon kedves dolog volt, és valóban nem tudtunk már vele mit kezdeni, de nagyon a szívemhez nőtt.

Utána nem is volt több saját biciklim, mert valahogy nagyon megutáltam – és nem, az előző kis történetnek semmi köze nincs ehhez. Csak már nem éreztem magam biztonságban egy idő után a biciklin, túl labilisnak és veszélyesnek kezdtem érezni, annak ellenére, hogy egyáltalán nem történt semmi, ami ezekre az érzésekre okot adott volna.

Bő egy évtizedes kihagyás után egy balatoni nyaralás alkalmával pattantam újra nyeregbe. A szállásnak voltak használható kerékpárjai, így némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én sem akarok kimaradni: pontosabban nem szeretnék egyedül ücsörögni se a szálláson, se a parton, míg a többiek, ki tudja, meddig túráznak egy jót. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem féltem: körülbelül fél óráig próbálgattam a bicikliket. Ez annyiból állt, hogy ráültem, nézegettem, próbáltam „hibát” keresni benne. Aztán valahogy csak rászántam magam a dologra.

Bár azt mondják, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni, én azért aggódtam emiatt, hogy mi van, ha nem tudom megtartani az egyensúlyom és felborulok, mondjuk az úttest kellős közepén és dudáló autók között találom magam hirtelen, persze a földön, hát hol máshol. Ezt végül nagyon jól kiküszöböltem: minden úttestnél szépen fogtam magam és leszálltam a bicikliről: áttoltam az úttesten. Egyébként a KRESZ is ezt írja elő, úgyhogy végülis, én csak betartottam a szabályt.

Az elején még elég bizonytalanul tekertem, az elindulás elég nehézkes volt, de legalább megtapasztaltam, hogy valóban nem lehet elfelejteni, nagyjából 5 perc elteltével már úgy tekertem, mintha le se szálltam volna évekig arról a kerékpárról. Persze, a bukkanóknál, lejtőknél és emelkedőknél azért rezgett a léc, nem éreztem túl stabilnak sem magam, sem a biciklit, sem pedig az utat. A nyaralás alatt többször is elmentünk biciklizni, és azt vettem észre, hogy kezdtem újra megszeretni, olyannyira, hogy el is kezdtem gondolkozni azon, hogy kellene vegyek egy kerékpárt, amit annyira fogok szeretni, mint azt a vagány rózsaszínt. Aztán persze erről gyorsan letettem, mert egy fővárosban szerintem még nézni is rossz sokszor, ahogyan közlekednek a biciklisek az autók között, vagy éppen az emberek között. Ha az agglomerációban, vagy faluban élnék, akkor egészen biztos, hogy kerékpárral tekernék el a kis közértig, de addig is maradnak a nyaralás alatti biciklizések.